2015. augusztus 5., szerda

2.rész - Barna bakancs

Louis Tomlinson
Álmosan nyújtózkodom az ágyamban, még mindig a tegnapi napra gondolva. Most is nehezen fogom fel, hogy tényleg elmentem a dedikálására. Nem mintha megbántam volna, egyszerűen csak nem vall rám. Én nem ilyen ember vagyok, sosem vállalkoztam ezelőtt olyan dologra, ami sok várakozást igényel, de ez a dedikálás pont ilyen volt, hiszen nekem is sorban kellett állnom, ha akartam, ha nem. Igaz közben fel-felismertek, így autogramokat is osztogattam, de az egyórás várakozás hosszú volt, bár megérte. Megérte, mert megismerhettem vagyis inkább láthattam pár pillanatra azt a lányt, aki miatt nem aludtam az elmúlt napokban. Annyira megfogtak az írásai, hogy képtelen voltam letenni a könyveit, így egész éjjel olvastam és nem bántam meg. Még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy másnap fáradtan mentem a stúdióba, megérte. Már a könyvének a hátuljáról is tudtam, hogy milyen szép, de élőben látva sokkal gyönyörűbb. Nem csak tehetséges, hanem szép és kedves is. Aranyos volt, amikor zavarában össze-vissza kezdett beszélni, nem gondoltam volna, hogy egy rajongónkkal állok szembe. Igaz szétváltunk, de még mindig sokan szeretnek minket ennek ellenére is. Lehet, hogy már nem vagyunk egy banda, de sosem szűnünk meg barátoknak lenni, még ha most nem is beszélünk. Sok ideig voltunk egy csapat, szinte családtagok, így ez normális. Számomra ők, mindig az öcsikéim maradnak és úgy érzem, hogy ez fordítva is igaz. Néha még most is eszembe jutnak dolgok, amiket közösen csináltunk. Van, hogy felnevetek, pedig semmi vicces nem történt a közelembe, csak eszembe jut, hogy mi is csináltunk hasonló dolgokat... Hiányoznak, de már eltelt egy kis idő mióta szétváltunk és már képes vagyok vele együtt élni. Nem keressük egymást, bár szülinapokon és ünnepeket írunk egy üzenetet, de ennyi. Voltak olyan pillanataim is, amikor fel szerettem volna hívni a volt legjobb barátomat, de végül mindig leállítottam magam. Muszáj volt, mert ha megtettem volna, abból semmi jó nem sült volna el. Harry már az első perctől közel állt hozzám, hiszen mi nem az X-factorba találkoztunk először, de a szétválással a mi kapcsolatunk is megromlott. Lehet, hogy soha többet nem lesz már a régi, de még mindig bízom benne, hogy egyszer még úgy beszélgethetünk, mintha mi sem történt volna, bár ennek az esélye elég kicsi...
Más hosszú ideje élek ebben a lakásban, de még most is vannak olyan pillanataim, amikor fogalmam sincs, hogy hol kéne keressem az adott tárgyat. Ezt valahogy sosem fogom a sajátomnak érezni, hiszen itt nem igazán vannak emlékem, nem olyan emlékek ezek, amik miatt otthonomnak érezhetném ezt a helyet.
Morogva ülök fel az ágyból, majd nézek körbe a szobában, ami úgy néz ki, mintha feltúrták volna. Sosem volt rám jellemző a tisztaság, utáltam, amikor nekem kellett valamit csinálni és ezt most is látszik. Amikor még volt lakótársam, akkor ő csinálta ezeket. Nem mintha Harry szeretett volna takarítani, de nem tűrte a rendetlenséget sem, így kénytelen volt maga elvégezni a dolgokat, mivel tudta, hogy én biztosan nem fogom. Heti egyszer jön hozzám egy takarító, de most beteg lett, így egy hét kimaradt, ami meg is látszik, de holnap már remélhetőleg rend lesz ebben a házban, mivel már engem is kezd idegesíteni, így semmit sem találok.
Egy gyors zuhany után, tiszta ruhákba burkolva állok a konyhában kávémat szürcsölgetve. Semmi kedvem ma kimenni, mivel pocsék idő tombol kint, de nincs választásom. Stúdióba kell mennem, mivel még mindig nem vettük fel az összes számot. De szerencsére ez csak két órát vesz majd igénybe utána pedig szabad vagyok. És jövő hétig nem is kell sehová mennem, így kipihenhetem végre magam.
- Hányszor mondjam még el neked, hogy mennyire utálom, ha elkésel - dörren rám Derek, amint belépek az ajtón. Ez is jól kezdődik - gondolom magamba.
- Tudom és sajnálom, de nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz idáig eljutni - vonom meg a vállam, mivel tudom, hogy semmi értelme felkapnom a vizet, mert akkor ő is dühösebb lesz és lőttek a szabadságomnak. - Nem fordul elő többet.
- A múltkor is ezt mondtad - morogja. - De nem számít, itt vagy szóval kezdjünk neki - tér a lényegre, mire én megkönnyebbülten sóhajtok fel. Általában nem úszom meg ilyen könnyen, ha elkésem, de úgy látszik most neki sincs kedve a veszekedéshez vagy egyszerűen már hozzászokott, hogy ilyen vagyok. - Már csak két számot kell felvenni, szeretnék minél hamarabb a végére jutni, mivel ma még sok dolgom van. Jövő héten pedig számíthatsz egy interjúra - teszi hozzá.
- Rendben - bólintok rá. - Akkor kezdjünk is neki - állok a mikrofon elé, majd amint elkezdődik a dallam énekelni kezdek.
Egyedül nem a legjobb, de ez normális. Sosem lesz már olyan jó egy felvétel sem, ha nincsenek itt a többiek, de el kell fogadni, hogy már külön utakat járunk, amik nem biztos, hogy még egyszer kereszteződnek majd. Már nincs kire támaszkodnod, ha fáradt vagy, nincs kivel nevetned, ha valamit elrontasz... Nem mondom, hogy nem hiányzik, mert hazudnék, de elfogadtam, hogy ez a sorsom. Egyedül nem könnyű, de nem is a legrosszabb. Ki lehet bírni, csak nem szabad feladni.
Fáradtan csavarom le a vizespalackom tetejét, majd emelem az ajkamhoz. Egy fél órája végeztünk és Derek már el is ment, de én még mindig nem szedtem össze magam a távozásra. Néha jó egy kicsit elzárkózni a külvilágtól és nem törődni semmivel, mert ha kijutsz a szabadba, akkor vadmacskaként csapnak le rád az emberek.
Kint még mindig szakad az eső, de szerencsére a stúdióval szemben van egy büfé, ahol meghúzódhatok és ehetek egy kicsit, míg le nem csendesedik. Anya utálja, ha nagy viharban vezetek, így próbálom mindig kivárni, hogy megálljon, hogy ne hozzám rá a frászt. Megértem a félelmét, hiszen neki régebben már volt egy balesete az eső miatt, de az véletlen volt és szinte semmi sem történt. De hiába mondogatom neki, hogy óvatos leszek, ő csak mondja a magáét, mit sem törődve velem, így már ráhagyom az egészet és próbálok a kedvére tenni.
Amint átlépem a küszöböt egyből megcsap a benti finomságok illata, amit apró mosollyal jutalmazok, majd helyet foglalok a megszokott helyem, ami valami csoda folytán mindig üres, ahányszor csak idetévedek, mintha mindenki tudná, hogy ez az én saját helyem, amit nem szabad más elfoglaljon.
- Helló Louis, mit hozhatok? - jelenik meg mosolyogva a pincérnő.
- Szia! A szokásosat Nikki - adom a választ, mire ő bólintva fordul sarkon majd adja le a rendelésem és folytatja a munkáját.
Ahányszor csak erre a helyre tévedek, mindig azon jár az agyam, hogy nem támadnak le az emberek? Hiszen sokan vannak és nem egyszer tűnt fel, hogy bámulnak, de mégsem jönnek ide, mintha félnének. Már olyan is előfordult, hogy én mentem oda az egyik kislányhoz és köszöntem rá, csak azért mert tudtam, hogy neki ez mennyit jelentene. Nem mintha azt szeretném, hogy körbeállják az asztalom és folyamatosan az őrületbe kergessenek, de szokatlan számomra a helyzet, hogy nem kell maskarába bújjak, hogy nyugalmat kapjak.
Ismét kávémat szürcsölgetem, ami nélkül már képtelen lennék élni. Az utóbbi időben nagyon rászoktam és hiába szeretném azt mondani, hogy elég egy napra egy, nem megy. Minimum kettőt megiszom, de van, hogy még az is kevés. Észre sem veszem, hogy valaki megáll az asztalom mellett, míg le nem teszem a csészét és a szemeim nem pillantják meg a már jól ismert barna bakancsot.
Egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni, hiszen pontosan tudom, hogy kihez tartoznak ezek a bakancsok. Félek felnézni, mert attól tartok, hogy csak beképzelem a sok kávé miatt. Ám a szívem heves dobogása nem bírja tovább és azt parancsolja nekem, hogy vezessem fel rajta a tekintetem és bizonyosodjak meg róla, hogy tényleg ő az vagy sem.
Tekintetem lassan vezetem felfelé rajta. Fekete szűk nadrág, fehér póló, ami szinte átlátszó, pont, ahogy mindig szerette. Amint a szemeim elérik az arcát, látom, hogy ő is úgy néz rám, mintha szellem lennék, pedig tudjuk, hogy ez nem igaz, csak egyszerűen meglepődtünk azon, hogy ilyen hosszú idő elteltével újra látjuk egymást. Milyen furcsa, pont ma gondolkodtam rajta és tessék megjelenik a semmiből. Az utolsó találkozásunk óta, megnőtt a haja, már a válláig ér. Mindig is hosszú fürtöket szeretett volna, de valamiért úgy éreztem, hogy ennyire sosem hagyná megnőni, mivel csak a baj van vele, elmondásai szerint.
- Ömm... helló - nyögöm ki nagy nehezen. Fogalmam sincs, hogy mit kéne mondjak neki. Sőt, még abban sem voltam biztos, hogy meghallotta a köszönésem.
- Tényleg te vagy az? - néz a szemeimbe, mire aprót bólintok, ő pedig felsóhajt. - Már azt hittem, hogy káprázik a szemem - neveti el magát zavarában. - Leülhetek? - bök az előttem lévő helyre.
- Persze - adom azonnal a választ. Lehet, hogy nem olyan jó ötlet, de hiányzik a barátom. Nem beszéltem vele már nem is tudom milyen hosszú ideje. Szükségem van valakire, akivel megbeszélhetem a dolgaim, mint régen, mert a magányba szép lassan beleőrülök majd. Nem mintha most nem lennének barátaim, egyszerűen csak egyik sem olyan, mint ő. - Hogy kerülsz ide? - teszem fel a legbugyutább kérdést, amit csak fel lehet tenni, mire ő felkacag.
- Kezdem magam úgy érezni, mintha az egyik exemmel találkoztam volna - túr a hajába. - Oké ez rossz hasonlat volt. De nem kell ennyire feszült legyen a hangulat, nem haragban váltunk el. Igaz, hogy hosszú idő eltelt az utolsó beszélgetésünk óta, de attól még semmi sem változott.
- Igen, ebben teljesen igazad van - szólalok meg - csak fura ez az egész találkozás.
- Hidd el, én sem gondoltam volna, hogy egy büfében fogok veled újra találkozni, miközben az eső elől menekülök - vonja meg a vállát. - De megtörtént és tudod mit nem bánom, mert már beszélni szerettem volna veled.
- Igen? - motyogom. - Miről?
Annyira hülyén érzem magam. Zavarban vagyok, pedig nincs rá semmi okom. Oké, nem találkoztunk rég, de azért nem kéne úgy viselkednem, mintha az egyik volt barátnőmmel találkoztam volna. Teljesen hülyét csinálok magamból, bár ő ismer és tudja, hogy kicsit fura a helyzet, hiszen rajta is látom, hogy feszült, de attól még ciki.
- Ott voltam a fellépéseden - mosolyodik el. - Először nem akartam elmenni, pedig már megvettem a jegyet. Hülyén festett volna, ha csak úgy beállítok, mikor hónapok óta nem is beszéltünk, de utána arra gondoltam, na és akkor mi van. Ha észreveszel, az nem a világ vége. Csodálkozom, hogy nem vettél észre, mivel az első sorban voltam, csak neked oldalt. Jól összeszedted magad és ezt nagyon jó látni. Tudod az elején azt hittem, hogy nem fog menni, de amint meghallottam a szövegeid rájöttem, hogy hatalmasat tévedtem. Mindent beleadtál a számokba és ez nagyon látszik, örülök, hogy sikerült felállnod és továbblépned.
- Köszi, azt hiszem - vakarom meg a tarkóm. - Tényleg nem számítottam rá, hogy megjelensz ott, mivel úgy tudtam, hogy LA-ben vagy.
- Előző este érkeztem vissza - adja a tudtomra. - Meguntam, hogy másoknak írjak csak számokat és úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy magammal is kezdjek valamit. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy már soha nem írok másnak számokat, viszont most szeretnék magamnak is írni párat. Egy kis időre magam mögött hagyom LA-t és visszaköltözöm London-ba, hogy nekiálljak a kemény munkának, ami egy kicsit már hiányzott az életemből.
- Visszaköltözöl London-ba? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Igen - dől hátra. - Szükségem van egy kis változásra. Rég töltöttem itt hosszabb időt, de most úgy érzem, hogy itt az ideje és talán abban is reménykedem, hogy újra felvehetnénk a kapcsolatot egymással, mármint, ha te is szeretnéd - teszi hozzá.
Mit sem akarnék jobban, mint újra közelebb engedni magamhoz, mint a régi szép időkben, amikor még egy családnak számítottunk. Viszont valamiért úgy érzem, hogy nem a legjobb ötlet, hiszen nehezen álltam fel és mi van, ha újra visszaesnék, mikor ő úgy dönt, hogy újra LA-be költözik? Igaz, az nem azt jelentené, hogy megszakad a kapcsolat, de más lenne. Viszont, erre most nem gondolok. Felajánlja, hogy újra barátok lehetnénk, hülye lennék visszautasítani.
- Lehet, hogy kicsit furán fog hangzani, de pont ma gondoltam rád - közlöm vele. - Nekem is hiányzik a barátságunk, mert ha hiszed, ha nem, mióta eltávolodtunk nekem nem igazán vannak igazi barátaim. Mindbe téged és a többieket próbálom keresni, ami tudom, hogy hülyeség, de öt évig voltunk barátok, szinte családtagok.
- Tudom, miről beszélsz - mosolyodik el. - Velem is történt hasonló, de végre erőt vettem magamon és mikor megláttalak, nem hátráltam el, hanem idesétáltam hozzád. Nekem is hiányoznak a régi pillanatok éppen ezért szeretném, ha valahogy megpróbálnánk helyrehozni a barátságunkat, mert bízom benne, hogy menni fog.
- Akkor próbáljuk meg - egyezek bele.
Nem gondoltam volna, hogy ez fog velem történni a mai napon, de örülök neki. Valahogy szép lassan kezd minden helyreállni az életemben, pedig ezelőtt egy fél évvel még minden romokban hevert. Elmesélte, hogy mit csinált LA-ben, kikkel dolgozott együtt, ahogy azt is, hogy ment tönkre a kapcsolata. Ilyen hosszú ideig még egy lány mellett sem állt ki, de arra még csak gondolni sem gondolt, hogy a lány csak kihasználja őt, amíg meg nem találta a közös ágyukba egy másik fickóval. Hát szar az élet most mit mondjak.
- De hagyjuk az én szerelmi életem, mert csak felhúzom magam - sóhajt fel. -  Mi a helyzet veled? Azt tudom, hogy hosszú ideg az albumodon dolgoztál, de mi van a lányokkal?
- Hát Eleanor után, nem igazán voltak barátnőim, inkább csak futókapcsolataim - vonom meg a vállam. - Ne kérdezd, hogy miért, de úgy éreztem, hogy jobb így. Több szabadidőm volt és ezért nem is bánom, de azért néha hiányzik, hogy valakit ölelve ébredjek fel.
- Hát... nem tudom, hogy ez mennyire fog téged feldobni, de az a lány ott - mutat a pult felé óvatosan - már percek óta téged bámul és nagyon helyes - kacsint rám. - Nem akarsz vele beszélni?
Kíváncsian kapom oda a fejem, majd pillantom meg a lányt, aki zavartan süti le szemeit, amint találkozik a tekintetünk. Először azt hiszem, hogy képzelődöm, így pislogok párat, de miután kinyitom szemeim és újra oda pillantok, még mindig ott ül és zavartan kavargatja italát.
- Miért érzem azt, hogy ismered azt a lányt? - zökkent vissza Harry.
- Mondhatjuk úgy is - fordulok felé. - Találkoztam vele, egy dedikáláson, de nem sokat beszéltünk, bár a könyveit olvasva, kicsit úgy érzem, mintha ismerném...
- Álljunk meg egy pillanatra - döbben le. - Azt akarod nekem mondani, hogy te könyveket olvasol és az a bombázó ott író? - nyílnak nagyra szemei. - Különben meg milyen dedikálásról beszélsz? - vonja fel a szemöldökét.
- Igen - vágom rá. - Szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmem és az olvasás ilyen volt. Az ő dedikálásán voltam és ott találkoztam vele először. Nem hiszem el, hogy itt van, ahogy azt sem, hogy eddig nem vettem észre, pedig az időm nagy részét itt töltöm, az is lehet már régóta ide jár és nekem fel sem tűnt - mondom ki gondolataim hangosan.
- Oké Louis - neveti el magát hangosan, mire én dühös pillantást vetek rá. - Úgy viselkedsz, mintha tetszene neked, csak te nem mersz odamenni hozzá vagy tévedek? Csinos és aranyosnak is látszik, szóval nem lepődnék meg, ha igazam lenne.
- Különleges - adom meg magam. - Nem ismerem, szinte alig beszéltem vele valamit, de az írásaiból úgy érzem, mintha tudnám ki ő. Drámákat ír és nagyon jókat - adom a tudtára. - Nem tudom, hogy mi vette őt rá erre, de bármi is történt vele, nagyon sikeresen ki tudja magából írni.
- Lehet, hogy félsz magadnak bevallani, de én látom, hogy tetszik neked! - vádol meg vigyorogva. - Nem is tagadhatod, úgy beszélsz róla, mintha már nagyon rég ismernéd, pedig pont most mondtad, hogy alig beszéltél vele. Miért nem mész oda? - bök a lány irányába.
- És mégis mit kéne neki mondanom? Üdv, gondolom emlékszel rám, nem lenne kedved meginni velem valamit? 
- Mikor lettél te ennyire félénk? - vonja fel a szemöldökét. - Sosem féltél, ha egy lányról volt szó, tőle miért félsz? Ugyanolyan, mint a többi. Csak menj oda, ülj le mellé, köszönj rá, a többi majd jön magától, én itt megvárlak - jelenti ki. - Menj már - noszogat.
- Jó, legyen, csak fejezd be ezt a hülye vigyorgást - állok fel. - De, ha leégetem magam, megfizetsz érte - közlöm vele, mire én ismét nevetni kezd, én pedig szemforgatva fordulok meg és indulok el feléje, aki ismét minket néz, miközben az arcán enyhe pír jelenik meg.
Látom rajta, hogy közeledem felé, megfeszül ültében. Még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy odasétáljak és leüljek mellé, de inkább teszem magamtól, mint Harry segítségével, mert szinte biztos vagyok, hogy volt egy B terve is, ha az első nem vállik be.
Amint levetem magam a mellette lévő székre, lassan rá emelem a tekintetem, viszont ő a csészéjét bámulja, miközben a pulton heverő keze remeg. Ideges lenne? Mielőtt még átgondolhatnám mire készülök, lassan a kezére helyezem tenyerem és megszorítom azt.
- Minden rendben? - kérdem halkan.
- Igen... persze, miért ne lenne? - rántja el a kezét, mintha valami rossz dolog történt volna. - Csak nem gondoltam volna, hogy... - vártam, hogy befejezze a mondatot, de éreztem, hogy nem fogja, így én tettem meg helyette.
- Idejövök, ugye? - nevetek fel. - Hidd el, én magam sem, csak annak az idiótának köszönhető, aki ott ül és úgy bámul minket, mintha egy filmet nézne.
- Igen, már észrevettem - mondja lágyan. - Bocs, hogy úgy megbámultalak, csak hát fura téged itt látni, eddig még sosem vettem volna észre, hogy itt vagy.
Beigazolódott a gyanúm és tényleg nem most jár itt először, de akkor mi a fenéért nem vettem észre, hogy lehetek ilyen vak?
- Hónapok óta ez a kedvenc helyem - adom a tudtára. - Viszont fordítva is igaz, én sem láttalak még itt, de valamiért úgy érzem, hogy nem most jársz itt először.
- Ebben igazad van - néz rám, most először mióta leültem mellé. - Az egyik ismerősömé ez a hely, így elég sokszor megfordulok itt.
- Értem - mosolyodom el. - Akkor gondolom nem most találkoztunk utoljára itt. És látod, betartottam az ígéretem, miszerint még találkozunk - halvány mosoly jelenik meg az arcán, majd egy újabb kortyot iszik a teájából. - Biztos, hogy minden rendben? Most is elég sápadt vagy - nézek a szemébe, mire felsóhajt.
- Persze, jól vagyok, csak fáradt, sokat dolgoztam az este, vagyis inkább az éjszaka és még semmit sem ettem.
- Akkor engedd meg nekem, hogy meghívjalak valamire és ígérd meg, hogy többet nem teszel ilyet. Nem szabad éjszaka dolgozni, az embereknek sok alvásra van szükségük, hogy ne veszítsék el a szépségüket és a tiedért kár lenne - döntöm oldalra fejem, mire újra pír lepi el az arcát.
- Ömm... - zavarában azt sem tudta, hogy mit mondjon nekem, így próbáltam elrejteni a vigyorom, kevés sikerrel. Viszont az ajánlatom még mindig állt, hogy meghívom valamire, de csak, ha megengedi nekem. - Elvitelre kértem ebédet, szóval semmi szükség rá.
- Rendben, ahogy szeretnéd - bólintok rá. - Értem én amikor le akarnak koptatni - teszem hozzá, mire tekintete ellágyul.
- Nem erről van szó - sóhajt fel. - Csak... rég nem volt kapcsolatom és kicsit furán érzem magam a társaságodban, ennyi az egész - motyogja.
- Akkor mit szólnál, holnap reggel egy kávéhoz, meghívlak? - bukik ki belőlem, mielőtt még átgondolhatnám az egészet. - Nem kell választ adnod rá, ha nem akarsz. Én itt foglak várni, holnap kilenc órakor. Ha nem jössz el megértem, ha pedig itt leszel, akkor megismerkedhetnénk.
Az arcán egyszerre több érzés is átfut: öröm, aggodalom, fájdalom. De kicsit megrázza a fejét, majd mosolyt erőltet magára.
- Holnap itt találkozunk - búcsúzik el, majd a szatyrát felkapva lép el mellettem. Hátra pillantok a vállam fölött és nézem távolodó alakját. Holnap találkozunk - csengnek még mindig fülemben a szavai.
Mosolyogva állok fel a székről, majd indulok vissza Harryhez, aki vigyorogva bámul rám. Gondolom hallgatózott vagy csak sejti, hogy miről beszéltünk.
- Így kell ezt csinálni, haver - közli velem, amint leültem. Már csak abban kell reménykednem, hogy tényleg találkozunk holnap.

Sziasztok! Sajnálom, hogy késtem a résszel, de az elmúlt napok zsúfoltak voltak és amikor volt egy kis szabadidőm elfelejtkeztem a részről. Most viszont már olvashattátok. A következő rész érkezéséről még nem tudok pontos időt mondani, de igyekszem majd vele. Köszönöm az olvasókat és minden mást is!

6 megjegyzés:

  1. Szia :) mikor lesz új rész? :( már nagyon várom a folytatást ... remélem nem hagyod abba :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Helló! Meg is érkezett az új rész! Eszem ágába sem volt befejezni, de majd a rész végén olvashatod, hogy miért nem írtam eddig új részt!

      Törlés
  2. Szia :) nagyon jo ez a blogod is :D legyszi ne hagyd abba mert nekwm nagyon tetszik :) remelem hogy minél előbb hozod a következő részt ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülök, hogy tetszik! Eszem ágába sincs, mert lehet, hogy rég volt benne rész, ed megszerettem a történetet és még sok ötletem van hozzá! Már olvashatod is!

      Törlés
  3. Imádom!!Mikor lesz folytatás? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik! Már olvashatod is!

      Törlés