2016. szeptember 11., vasárnap

17.rész - Vacsora

Ideges vagyok, és halálra izgulom magam, hiába tudom, hogy ezzel hatalmas hibát követek el. Az orvosom minden találkozásunk alkalmával elmondja, hogy ne stresszeljek, de ebben az esetben még a nyugtató sem hatna rám. Most van miért izgulnom és addig nem fog megszűnni, míg be nem lép az ajtón a papírjaival a kezében. Fontos, hogy tudjam minden rendben van. Muszáj annak lennie, nem tudnék elviselni még valamit, ami tönkreteheti az életem, meg rajtam kívül még egy csomó személyt. Nem akarok csalódást okozni sem a szüleimnek, testvéremnek, ahogy Louisnak sem. Tényleg mindent megtesz, hogy én boldog legyek és biztonságban érezzem magam, ennyivel tartozom neki. 
Mindent elmondtak ezzel kapcsolatban, de nem nagy rá az esély. Az orvos is azt mondta, hogy nem gond és meg tudjuk oldani, remélem a vizsgálatok után is ezt fogja mondani, különben fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni. 
Már most úgy érzem, hogy boldog vagyok, nem akarok semmit sem kapni, amitől ez megváltozhat. Akarom ezt. Jobban, mint bárki más az életében. Nem vehetik el ezt is tőlem. Lehet, hogy sokat kérek, de úgy gondolom, hogy a velem történtek után ennyi jár nekem.
- Elhiszem, hogy ideges vagy Misty, de tudnod kell, hogy árt az egészségednek - sóhajt fel a doki, amint belép a szobába. - Elhiheted, ha gond lett volna az eredményekkel, akkor nem húzom ennyit az időt. Nem kell aggódj, semmi sem változott, de azt még mindig tartom, amit erről mondtam neked. Veszélyes. Nem is kicsit, de ha te szeretnéd, akkor nem foglak leállítani vele, mivel ez nem az én döntésem. Én csak tanácsolni tudok számodra néhány dolgot, de a végső döntés mindig a te kezedben van.
- Tudom, és köszönöm, hogy nem próbálsz meg lebeszélni róla, a következmények ellenére sem - biccentek felé.
- Mint már mondtam nem kockázatmentes, de te tudsz róla és arról is, hogy sok esélyed van rá, de ha így is szeretnéd folytatni, nem fogom azt mondani, hogy én viszont nem vállalom veled a kockázatot. Tudnod kell, hogy segíteni fogok, és még a végén lehet minden jól fog elsülni. A remény hal meg utoljára.
- Semmit sem fogok bánni. Azt is elfogadom, ha veszítek ellene, ahogy azt is, ha nyerek. Persze ez alap dolog, hogy nyerni szeretnék, de akkor sem szomorodnék el, hiszen tudom, hogy én mindent megtettem annak érdekében, hogy minden rendben legyen.
-Tudod jót tett neked, Louis. Amióta vele vagy sokkal többet mosolyogsz. Pár hónappal ezelőtt sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen dolog miatt fogunk aggódni, mivel nem úgy álltál lelkileg, de most örülök, hogy segíthetek benne. Ahogy annak is, hogy megosztottad velem.
- Szóval megnyugodhatok, nincs semmi baj? - kérdem pár másodperc után.
- Teljesen rendben van minden, ahogy korábban is mondtam már - mosolyog rám.
Sokkal nyugodtabban lépek ki a rendelőből, mint ahogy pár órával ezelőtt beléptem. Persze azt nem mondhatom, hogy teljesen nyugodt vagyok, mivel egyáltalán nem igaz. Tisztában vagyok vele, hogy nagy kockázatot vállalok és ez az állapot bármikor megfordulhat, de én bízom magamban, ahogy abban is, hogy ennyi örömöm nekem is lehet. Eddig még sosem kértem semmit sem az élettől, viszont most szeretnék. Bármit megadnék azért, hogy ez az egy vágyam teljesüljön.
A parkolón áthaladva megpillantok egy igazán ismerős kocsit, majd egy mellette álló személyt. Habár sapkát és szemüveget visel, engem ezzel nem tud átverni, ahogy szerintem a rajongókat sem, de inkább nem mondok semmit sem, hiszen azért így mégis ritkábban állítják meg, mint általában.
- Te mit keresel itt? - lépek elé. - Azt hittem csak nálad találkozunk - mosolygok rá.
- És szerinted nyugodtan tudtam volna rád várni, mikor tudom, hogy orvosnál vagy? - kérdi lejjebb tolva a szemüvegét. - Amikor már letelt az egy óra kezdtem beleőrülni abba, hogy nem válaszolsz a hívásaimra és még nem is vagy itthon, így idejöttem. Bent is voltam, de azt mondták, hogy még nem távoztál, szóval gondoltam megvárlak, hogy megtudjam mi tartott ennyi ideig. Sosem szoktál ilyen sokat lenni, általában akkor tartanak az ilyen beszélgetések sokáig, ha baj van. Ugye nincs baj? - veszi kezei közé az arcom.
- Nincs semmi gond Louis - mosolygok rá. - Nem kell értem ennyire aggódni. Jóba vagyok az orvosommal és csak beszélgettünk. Minden rendben van velem. És különben is, ha baj lenne tudod, hogy el mondanám, azok után, hogy megígértetted velem. Nem tennék olyat, amivel elveszíthetlek - teszem hozzá halkan.
- Helyes, mert még egy titkot, ami úgy derülne ki, mint a legutóbbi nem lennék képes elviselni, lelkileg. Ez is sok volt.
- Nincs több ilyen titok - suttogom. Tisztában vagyok vele, hogy nem mondok teljesen igazat, de ezzel még várni szeretnék.
- Menjünk, még el kell készülnöd az esti vacsorára, meg ha jól tudom beszélned is kell Tracey-vel. Szóval jobb lesz, ha sietünk mielőtt még valaki le fogja harapni a fejedet.
- Kérlek ne emlékeztess a ma esti vacsorára, sem a Tracey-vel való beszélgetésemre. Már most elegem van abból a nőből, pedig még el sem kezdődött a megbeszélésem vele.
Anyáék már két hete tudják. Nem volt könnyű elmondani nekik, főképpen nem úgy, hogy Louis is velem volt. Még azelőtt összetörtem, hogy megszólaltam volna, hiszen tudták, hogyha én azt mondom nekik, hogy beszélnünk kell, akkor az komoly. Láttam az arcukon a félelmet, rettegést, hogy valami olyat fogok mondani, aminek nem fognak örülni. De jogosan aggódtak, hiszen pontosan azt tettem, amitől tartottak egész életükben. Emlékszem, hogy azon az éjszakán anya nem akart elengedni. Velem aludt és álomba sírta magát. Annyira rossz volt őt ennyire összetörtnek látni. Apa sem viselte valami könnyen, de ő próbálta magát tartani és sokkal jobban sikerült neki, mint anyának. Persze tudom, hogy amikor mi anyával elvonultunk kisírta magát, mert láttam rajta másnap. Ő Louissal maradt, aki aznap este hazament, míg én itt éjszakáztam. Haragudtak rám, hogy Kim már tudja és nekik nem mondtam el, de tudom, hogy egy szavuk sem volt igaz abból, amit akkor mondtak. Csak a düh és a félelem beszélt belőlük. Én is úgy reagáltam volna. Azóta minden pénteken velük vacsorázunk. Anyáék is úgy féltenek, ahogy Louis. Ha lehetne kalickába zárnának, ahonnan nem jöhetnék ki csak kísérettel. Valószínűleg éppen ezért jönnek ki ennyire jól. Mindketten oda vannak Louisért, ahogy ő is a szüleimért.
- Elhiszem, hogy néha kicsit idegesítő lehet, hogy cseszegetnek mindenért, de hidd el, ők csak aggódnak érted. Nem akarnak neked rosszat, ahogy én sem, csak szeretlek és féltelek. Lehet, hogy te ezt nem érted meg, mert azt hiszed sajnálatból vagy nem is tudom miből teszik, de ez csak szeretet. Azért állnak melletted, mert fontos vagy nekik. Senkit sem vesztel el, mert beteg vagy. Ez a természettel jár, a többieknek pedig el kell fogadni.
- Hol voltál eddig? - bújok hozzá.
Szinte mindig eléri, hogy a szavaitól megnyugodjak és boldog legyek. Most visszagondolva utálnám magam, ha nem engedtem volna közel hozzám. Szükségem van rá és ezt ő is tudja. Mellettem volt a legnehezebb pillanatokban is. Sosem mondott semmi bántót arra, hogy nem szóltam neki. Nem lökött el magától és törődik velem. Olyan világot mutatott meg nekem, amit eddig csak a könyveimben írtam és éltem át.
- Téged kerestelek - karol át. - Hosszú volt az út, de a végére megtaláltalak - suttogja a fülembe. - Valahol belül valószínűleg te is érezted, hogy várnod kell, hiszen másnak sosem mondtál igent, mióta tudod, csak nekem - mosolyodik el.
- Ne légy magadra ilyen büszke, még akkor sem, ha igazad van - nyomok egy puszit a szájára.
Már nem foglalkozunk a médiával, ahogy néhány rajongóval sem, akik nem igazán örülnek annak, hogy elloptam tőlük a popsztárukat. Hiába tudják, hogy ez őrültség, mégis ezt érzik és ki is mutatják. Egy részem megérti őket, hiszen én is rajongtam már hírességekért, de egy idő után úgy ahogy én, ők is bele fognak törődni, hogy nem utálhatnak valakit, csak azért, mert elvette tőlük azt, akit ők maguknak akartak.
- Kész vagy Hercegnő? - lép be a szobába Lou.
- Érne valamit, ha azt mondanám, hogy nem és inkább maradjunk itthon? - fordulok felé.
- Ha más estéről lenne szó, talán, de mivel a szüleidről beszélünk, nem mondhatok nemet. Fel vagy öltözve, csinos vagy és én szeretlek, ahogy ők is, szerinted kell ettől több, hogy kibírd az estét?
- Úgyis kibírtam volna az estét, hogy ezeket nem mondod el nekem, de tudod mit így sokkal könnyebb lesz. Én is szeretlek - lépek hozzá, majd nyomok egy csókot az ajkára.
Fél óra múlva már anyáék lakása előtt állunk. Ma Kimék is ott lesznek, szóval ha mondhatjuk ez egy nagy szülői vacsora lesz. Még szerencse, hogy nem vagyok már tini, mert akkor irtó cikinek találnám, na nem mintha most nem lenne az, de úgy sokkal rosszabb lenne.
Az ajtó előtt állva mély lélegzetet veszek, majd nyomom le a kilincset. Egyből az ebédlő felé vettük az irányt, hiszen biztos vagyok benne, hogy már mindenki ott van rajtunk kívül. Louis egy üveg borral sétált a kezében, miközben én bekopogtam az ajtón, így minden fej az irányunkba fordult.
- Azt hittem én vagyok az, aki mindenhonnan elkésik, ha családról van szó - nevet fel Kim - de úgy látszik, hogy az egyszer átvetted a helyem.
- Tudod nem a te pasid készül ugyanannyit, vagy kicsit többet, mint te, hanem az enyém - jegyzem meg.
Louis felé pillantok, hiszen az előbbi mondatom maga volt a teljes hazugság, de azt csak nem mondhatom, hogy nem akartam jönni és ezért késtünk. Rajtunk kívül úgysem tudja senki sem, hogy ki mennyit készül.
- Ezért még büntetést fogsz kapni - suttogja elhaladva mellettem.
Anya, amint leteszi a tálat a kezéből, egyből a konyha felé kezd húzni, azzal a dumával, hogy segítenem kell neki, ami tudom, hogy nem igaz, csak meg akarja kérdezni tőlem ugyanazokat a kérdéseket, amiket múlthéten is.
- Szóval mit mondott a doki? - dől a pultnak.
- Anya - sóhajtok fel. - Tudom, hogy aggódsz értem, ahogy azt is, hogy ezt azért teszed, mert hosszú ideig titkolóztam előtted, de ha lesz valami baj, hidd el nekem, hogy elmondom. Louis úgysem hagyná, hogy titokba tartsam. Jól vagyok, minden rendben velem.
- Most még igen - jegyzi meg halkan.
- Erős vagyok anya, ki fogom bírni és már úgysem lehet tenni semmit sem - közlöm vele fájdalmasan. - Tudom, hogy szeretsz és aggódsz irántam, de értsd meg, hogy nekem sem könnyű és jobban szeretném, ha nem minden péntek estém azzal kellene eltöltenem, hogy ide jövök hozzátok, hogy veletek legyek, de te mindig ilyen kérdésekkel bombázol. Szólni fogok, ha van valami változás.
- Rendben, megpróbálom magam visszafogni, csak nekem még ez túlságosan új, de igyekezni fogok - ölel meg.
Kezdetét vette egy újabb péntek esti vacsora, amit a családommal töltök. Kicsit furcsa volt, ugyanis senki sem hozta fel a továbbiakban a betegségem. Mindenki olyan témákról beszélt, ami megszokott, én pedig megkönnyebbültem, hiszen végre tényleg úgy érzem, hogy egy családi vacsorán veszek részt, nem pedig egy kivallatáson.



Sziasztok! Meghoztam az új részt! Tudom, hogy megint késtem vele, de nem kell azért aggódni, hogy nem lesz folytatás, mert biztosak lehettek benne, hogy lesz. Akkor is, ha kicsit több ideig nincs rész. Be fogom szép lassan fejezni a történetet. Még pontosan nem tudom hány rész van hátra, de én olyan 25 körül gondoltam. Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat! További szép estét és kitartást a következő hétre!